Májusi összefoglaló zagyvalék

 Banyek, két hónapja írtam utoljára, ne haragudj Ryan. Azt hittem, hogy minden nap írok...

Annyi mindent mondanék, írnék, de valahogy nem lesz idő rá, elfogy a lendület, nem hiszem el, hogy érdemes leírni, mert nem hiszem el, hogy érdemes lenne elolvasni. És így tovább...

Még mindig nem kezdtem el a diétámat, illetve az étkezésre odafigyelést, viszont már 2x voltam futni, és bitang jó volt. Kell az az érzés, ami közben és utána felszabadul bennem.

Ma már odafigyelek a kosztra, csak halvány lila gőzöm nincs, hogy hol jegyezzem fel, kell nekem még egy százhuszadik notesz? Este futok is, vagy edzek, de mozgok, mert szétszakadt a farmer a lábam között, igen. Kisutulódott és nem akarok új nadrágra költeni, amikor van egy zsák, csak bele kellene fogyni.

Ez lesz hát a cél.

Visszaolvastam és olyan szánalmas ez a blog.

Csak a fogadkozás, de semmi nincs az asztalon.

És mindig az életmódváltás, meg a diéta és hogy sovány akarok lenni.

Pedig nem sovány akarok lenni és annyi minden másról is írhatnék. Az anyaságomról és nőiségemről, azokról a dolgokról, tervekről, amiket véghez vittem. (Ja, mert nem is vittem véghez semmit. Semmit. De! Soha nem késő!)

Csak a nyavalygás, meg a füstbe ment tervek, így lesz, úgy lesz, aztán nem lett sehogy. SEHOGY!

Apám már felpofozott volna. (Biztosan nem, de a bokszoló múltját tekintve ő tudta mi az elszántság, a kitartás, az erő, a küzedelem. Belőlem hol vannak ezek?)

Szedd már össze magad, te hitvány szar! Mármint, én, nem Te Ryan.

És holnap, vagy holnapután az lesz a blogbejegyzésemben, hogy futottam, tornáztam, jól érzem magam, szeretek élni, írom a regényem/novellám, bármiről szólhat, kivéve arról, hogy mennyire utálom magam, nem vagyok megelégedve magammal, hogy csak szenvedek...

Nem szenvedek! 

Vége. 

Remélem, Te jól vagy. 😊

Olívia

 Olívia mindig arról volt híres, hogy szerette a rendet és mindenki mást, saját magán kívül. Mindig mosolygott, volt mindenkihez néhány kedves szava, gesztusa. 

A szeme zöld volt, a haja gesztenyebarna, a testalkata formás. Amolyan gusztusos. Tudom, most sokan felszisszenek, de ha látnátok, higgyétek el, ti sem találnátok rá más szinonímát. A 42 életévével középkorúnak számított, de soha senki nem mondta volna meg róla, hogy mennyi is a valódi kora. Szeretett szoknyában járni, a hangja csilingelt és az egész lénye olyan volt, mintha egy jótündér lenne. Mert valójában Olívia az is volt. De nagyon sok idő kellett hozzá, míg ezt ő maga is elismerte. Semmiféle hátsó szándék nem vezérelte soha, pusztán a jó szíve. Nem "bírta", ha egy koldulót lát az üzlet előtt, mindig vett valami pékárut, vizet, ha pénzt nem is tudott adni. Sajnálta a kóbor állatokat, a döglött madarat, az agyontaposott gilisztát, az aszályos években a szomjazó fákat, a síró gyerekeket. Mindegy, hogy hiszti miatt történt, vagy valódi szomorúság volt mögötte. 

Olíviára sokan mondták, hogy nem erre a világra való, de ő csak mosolygott ezen és próbálta legyűrni a mindennapokat. Senki nem mondta volna meg róla, hogy mit él át, miken ment keresztül hosszú éveken át és, ha mégis tudták volna, sejtelmük sem lett volna, hogy honnan van benne annyi erő, hogy a történtek súlya nem roppantja össze és van ereje másokat buzdítani, segíteni, és mindig mosolyogni?...

Nem volt hétköznapi teremtés, az élete sem volt hétköznapi és a dolgok, amik nap-nap után megtörténtek vele, szintén nem voltak hétköznapiak. Neki természetesen annak tűntek, hiszen ezek megszokott dolgok voltak a számára. Kifejtem bővebben is, nyugalom.

Bátran állíthatjuk, hogy Olívia nem mindennapi nő, s ebben a nem mindennapiságban bőven megférnek a tökéletlenségek és a tökély a csodálatra méltó dolgok és az apróbb hibák.

Olíviának rengeteg munkája van benne, hogy MOST olyan, amilyen, a mindennapi önreflexió, a traumák  tudatos feldolgozása, rengeteg energiát igénybe vett. Persze nem volt mindig ilyen összeszedett. Csapongott, kapkodott, hullámzott, magába roskadt, szárnyalt, üvöltött, bőgött, kacagott és boldog volt, de mindvégig tudta, hogy nem ez az az állapot, amiben/ahogyan ő élni szeretne. Ezért elkezdett dolgozni magán, és a befektetett munka végül megtérült. Egyszer úgy fejezte ki magát, hogy beérett a gyümölcs.

Az ő történetét, kalandozásait olvashatod majd, kedves Olvasó, remélem jó barátok lesztek...

A történet(ek) szereplői kitaláltak, bármiféle egyezésük a valósággal, véletlen.

Lehet, hogy én is kitalált vagyok???