Olívia

 Olívia mindig arról volt híres, hogy szerette a rendet és mindenki mást, saját magán kívül. Mindig mosolygott, volt mindenkihez néhány kedves szava, gesztusa. 

A szeme zöld volt, a haja gesztenyebarna, a testalkata formás. Amolyan gusztusos. Tudom, most sokan felszisszenek, de ha látnátok, higgyétek el, ti sem találnátok rá más szinonímát. A 42 életévével középkorúnak számított, de soha senki nem mondta volna meg róla, hogy mennyi is a valódi kora. Szeretett szoknyában járni, a hangja csilingelt és az egész lénye olyan volt, mintha egy jótündér lenne. Mert valójában Olívia az is volt. De nagyon sok idő kellett hozzá, míg ezt ő maga is elismerte. Semmiféle hátsó szándék nem vezérelte soha, pusztán a jó szíve. Nem "bírta", ha egy koldulót lát az üzlet előtt, mindig vett valami pékárut, vizet, ha pénzt nem is tudott adni. Sajnálta a kóbor állatokat, a döglött madarat, az agyontaposott gilisztát, az aszályos években a szomjazó fákat, a síró gyerekeket. Mindegy, hogy hiszti miatt történt, vagy valódi szomorúság volt mögötte. 

Olíviára sokan mondták, hogy nem erre a világra való, de ő csak mosolygott ezen és próbálta legyűrni a mindennapokat. Senki nem mondta volna meg róla, hogy mit él át, miken ment keresztül hosszú éveken át és, ha mégis tudták volna, sejtelmük sem lett volna, hogy honnan van benne annyi erő, hogy a történtek súlya nem roppantja össze és van ereje másokat buzdítani, segíteni, és mindig mosolyogni?...

Nem volt hétköznapi teremtés, az élete sem volt hétköznapi és a dolgok, amik nap-nap után megtörténtek vele, szintén nem voltak hétköznapiak. Neki természetesen annak tűntek, hiszen ezek megszokott dolgok voltak a számára. Kifejtem bővebben is, nyugalom.

Bátran állíthatjuk, hogy Olívia nem mindennapi nő, s ebben a nem mindennapiságban bőven megférnek a tökéletlenségek és a tökély a csodálatra méltó dolgok és az apróbb hibák.

Olíviának rengeteg munkája van benne, hogy MOST olyan, amilyen, a mindennapi önreflexió, a traumák  tudatos feldolgozása, rengeteg energiát igénybe vett. Persze nem volt mindig ilyen összeszedett. Csapongott, kapkodott, hullámzott, magába roskadt, szárnyalt, üvöltött, bőgött, kacagott és boldog volt, de mindvégig tudta, hogy nem ez az az állapot, amiben/ahogyan ő élni szeretne. Ezért elkezdett dolgozni magán, és a befektetett munka végül megtérült. Egyszer úgy fejezte ki magát, hogy beérett a gyümölcs.

Az ő történetét, kalandozásait olvashatod majd, kedves Olvasó, remélem jó barátok lesztek...

A történet(ek) szereplői kitaláltak, bármiféle egyezésük a valósággal, véletlen.

Lehet, hogy én is kitalált vagyok???