Kedves Ryan!
Miután ma Tamara sikeresen átment kémiából, tegnap ki tudtam fizetni a lakbért és a rezsit (óriási segítséggel), sokat fogadkoztam az égieknek. Az a durva, hogy mindig megsegítenek, hogy végül mindig minden jól alakul és jóra fordul. Sokszor elfog a hála és mondok köszönetet, de ezek után úgy érzem, hogy nem eleget, attól függetlenül, hogy érezni érzem.
Nem vettek fel az egyetemre. Az éven biztosan nem kezdem el a gyógypedagógia szakot, aminek megint csak lehet ezer oka, azon kívül, hogy bitang magas volt a ponthatár 411 pont. Nekem meg volt vagy 300. Benéztem, azt gondoltam 210 pont elég. Hát, nem lett az. Viszont így nem lesznek oda a szombatok, nem kell tanulnom, nem vesz el időt abból a kevésből ami van, és így pl. fordíthatom majd magamra, a mozgásra: futás, otthoni edzés, kick-box (ezt muszáj kipróbálnom, nincs mese). Nem a gyerekektől veszem majd el az időt, akiknek most nagy szükségük lesz rám, Gabesz felsőtagozatban kezd, Fanni az egyetemen, Tamit szemmel kell tartani, meg kell tanítani tanulni. Ezekre sem lenne időm.
Meg nagyjából semmire.
Fel kell építenem magam. Összeszedni magam anyagilag. Nem lesz könnyű, de menni fog.
Hétfőn pszichológushoz megyek.
És lehet, hogy keresek valami jobban fizető munkát.
