Nem tudom, hogy boldog vagyok-e?
Nem tudom, hogy mi vagyok... Nem tudom hová tenni a némaságodat, hogy nem ÚGY írsz, mint mondjuk egy hónapja... Nem tudom, hogy milyen vagy, hogy mikor bántalak meg, mivel bántalak meg, megbántalak-e egyáltalán? Nem tudom ki vagy. Nem ismerlek. Másfél hónap után már illenék ismerni az embert, nem? Nem tudom, hogy akarok-e várni, hogy van-e, lesz-e türelmem, hogy mennyire fog megint sárba tiporni a fájdalom, és hogy megéri-e?
Utálom a bizonytalanságot. Mindennél jobban, azt hiszem. Haha. Ez vicces.
Szeretnék a tudatában lenni mindennek, hogy mikor mit érzel és mire gondolsz, de te nem mondod és én nem vagyok gondolatolvasó.
Sokat gondolok rád, akkor is, amikor én talán az eszedbe sem jutok és hiányoznak a régi beszélgetések, a kedves becézgetés, a felém áradó szeretet. Most én rontottam el valamit, vagy te romlottál el?
Én rontottalak el netán? Vagy én vagyok romlott?
Mennyi kérdés, és válasz egy szál sem, és este látlak, de félek... elképzelem, hogy mennyire fogjuk egymást szeretni, de lehet, hogy te még nem is szeretsz.
Szeretsz?
Én szeretlek. Pedig furi vagy. Nagyon. Néha olyan sokat beszélsz és keveset mondasz. Okos vagy és kedves, és hideg. Rideg. De nagyon tudsz csókolni és ölelni és érzem, hogy megbolondulsz tőlem.
Mégis olyan távoli vagy, mintha nem is egy bolygón lennénk. Nem egy univerzumban. Én igyekszem mindenemet neked adni, mert engem az éltet, ha adok, de belőled szinte semmim nincs, és úgy érzem, hogy én vagyok az oka, én vagyok a hibás.
Én vagyok a hibás?
Ha egyszer, már sok hónaposak leszünk, és tisztázódnak a dolgok és megismerjük egymást, talán meg is szeretjük, majd megmutatom neked ezt a levelet, de nem azért, hogy bántsalak, hanem azért, hogy tudd, hogy én már most is nagyon szerettelek és fájt, hogy nem tudom, hogy te is-e?
De nem akarok fájdalmat, boldog, mámoros örömet akarok és úgy szeretni, hogy belebolonduljak.
És akkor leszek boldog.
