Levelet kaptam, lájf!

 Kedves Emőke!

Tudom, hogy azt gondolod nem olvasom a leveleidet, de tévedsz.
Mindig elolvasom.
És nagyon sajnálom, hogy megrekedtél, és ülsz a nyakadig érő, hullámzó szarban, s ahelyett, hogy megpróbálnál kievickélni belőle, csak sajnálod magad.
Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy nem  teszel semmit ez ellen.
Nem sajnálhatod magad örökké, és nyavalyoghatsz folyton.
Hagyd ezt abba!
43 éves vagy, felneveltél/nevelsz három klassz gyereket, több, kevesebb sikerrel.
Szeretned, tisztelned és becsülnöd (és itt most apád szavaival élek) kell magad annyira, hogy nem maradsz tovább ebben a hozzád nem méltó helyzetben.
Eljött az idő, hogy újra a tettek mezejére lépj, kislány!
1) Tedd rendbe azt a kuplerájt a lakásban, ami most körül vesz és megfojt.
2) Kezdd el számolni a kalóriákat!
3) Ne zabálj csak azért, mert vigaszra, dicséretre, elismerésre vágysz, vagy mert azt hiszed éhes vagy!
4) Kezdj el mozogni! Van otthoni, már kifizetett edzésterved, aszfalt- és terep futócipőd! Fuss! Egyik sem kerül semmibe!
5) A felszabadult takarításokat NE csapásként éld meg, gondolj arra, hogy ezek az alkalmak lesznek a minőségi idők saját magaddal, és a gyerekeiddel. A pénz úgyis jönni, fog, ha bele gondolsz: mindig jön...
6) Ha felerősödtél testileg, lelkileg és anyagilag, menj vissza Attilához crosstraining edzésekre, járj el a női thai boxra. Csodálatosan fogsz kinézni és bivalyerős leszel.

Tudom, hogy nem gyűr maga alá a szar, mert pozitív és bizakodó személyiség vagy, de ettől (hidd el!) több kell.
Eljött a Te időd, változtass. Csak és kizárólag rajtad múlik az életed.

Legközelebb szeretném azt olvasni, hogy elindult a változás!
Sok erőt, kitartást! Minden megvan benned hozzá.

Üdvözlettel: Ryan Gosling, akinek a levelét muszáj elolvasnod 

Hónapvégi búcsú

 Kedves Ryan!

Miután ma Tamara sikeresen átment kémiából, tegnap ki tudtam fizetni a lakbért és a rezsit (óriási segítséggel), sokat fogadkoztam az égieknek. Az a durva, hogy mindig megsegítenek, hogy végül mindig minden jól alakul és jóra fordul. Sokszor elfog a hála és mondok köszönetet, de ezek után úgy érzem, hogy nem eleget, attól függetlenül, hogy érezni érzem.

Nem vettek fel az egyetemre. Az éven biztosan nem kezdem el a gyógypedagógia szakot, aminek megint csak lehet ezer oka, azon kívül, hogy bitang magas volt a ponthatár 411 pont. Nekem meg volt vagy 300. Benéztem, azt gondoltam 210 pont elég. Hát, nem lett az. Viszont így nem lesznek oda a szombatok, nem kell tanulnom, nem vesz el időt abból a kevésből ami van, és így pl. fordíthatom majd magamra, a mozgásra: futás, otthoni edzés, kick-box (ezt muszáj kipróbálnom, nincs mese). Nem a gyerekektől veszem majd el az időt, akiknek most nagy szükségük lesz rám, Gabesz felsőtagozatban kezd, Fanni az egyetemen, Tamit szemmel kell tartani, meg kell tanítani tanulni. Ezekre sem lenne időm.

Meg nagyjából semmire.

Fel kell építenem magam. Összeszedni magam anyagilag. Nem lesz könnyű, de menni fog. 

Hétfőn pszichológushoz megyek.

És lehet, hogy keresek valami jobban fizető munkát.

Pff...

 De, tovább szenvedek, kedves Ryan.

Nem tudom/akarom/bírom/tudom/merem megszakítani ezt a semmit.

Ezt a szarságot.

Ó, nem vettem be reggel a vitaminjaimat!

Napközben még olyan elszánt vagyok, és mire eljön az este, vagy a korán reggel, alszom. Alszom, alszom. Rengeteget alszom, ha hagynak. Tuti, hogy valami krónikus betegségben szenvedek, csak még nem is sejtem. Hány napig kellene nem csinálnom semmit, hogy összeszedjem végre magam?

Talán kevesebbet eszem és jobban odafigyelek az éhségemre, mióta olvasom Lukács Liza, Ne cipeld tovább című könyvét. Nagyon sokat ad nekem, nagyon fontos könyv.

Szeptemberben elmegyek pszichológushoz, de nem Ágneshez. 08.29-én kiderül, hogy felvettek-e az egyetemre, majd elmesélem a macskatámadást is, csak most dolgozom és nem írogathatok itt büntetlenül. Meg amúgy is, ez egy munkahely. Fura, de valahogy úgy érzem, hogy sínen vagyunk, majd erről is írok bővebben, mondjuk holnap reggel, úgyis jövök már fél hatra!

Addig is vigyázz magadra, én főzök egy kávét.

Májusi összefoglaló zagyvalék

 Banyek, két hónapja írtam utoljára, ne haragudj Ryan. Azt hittem, hogy minden nap írok...

Annyi mindent mondanék, írnék, de valahogy nem lesz idő rá, elfogy a lendület, nem hiszem el, hogy érdemes leírni, mert nem hiszem el, hogy érdemes lenne elolvasni. És így tovább...

Még mindig nem kezdtem el a diétámat, illetve az étkezésre odafigyelést, viszont már 2x voltam futni, és bitang jó volt. Kell az az érzés, ami közben és utána felszabadul bennem.

Ma már odafigyelek a kosztra, csak halvány lila gőzöm nincs, hogy hol jegyezzem fel, kell nekem még egy százhuszadik notesz? Este futok is, vagy edzek, de mozgok, mert szétszakadt a farmer a lábam között, igen. Kisutulódott és nem akarok új nadrágra költeni, amikor van egy zsák, csak bele kellene fogyni.

Ez lesz hát a cél.

Visszaolvastam és olyan szánalmas ez a blog.

Csak a fogadkozás, de semmi nincs az asztalon.

És mindig az életmódváltás, meg a diéta és hogy sovány akarok lenni.

Pedig nem sovány akarok lenni és annyi minden másról is írhatnék. Az anyaságomról és nőiségemről, azokról a dolgokról, tervekről, amiket véghez vittem. (Ja, mert nem is vittem véghez semmit. Semmit. De! Soha nem késő!)

Csak a nyavalygás, meg a füstbe ment tervek, így lesz, úgy lesz, aztán nem lett sehogy. SEHOGY!

Apám már felpofozott volna. (Biztosan nem, de a bokszoló múltját tekintve ő tudta mi az elszántság, a kitartás, az erő, a küzedelem. Belőlem hol vannak ezek?)

Szedd már össze magad, te hitvány szar! Mármint, én, nem Te Ryan.

És holnap, vagy holnapután az lesz a blogbejegyzésemben, hogy futottam, tornáztam, jól érzem magam, szeretek élni, írom a regényem/novellám, bármiről szólhat, kivéve arról, hogy mennyire utálom magam, nem vagyok megelégedve magammal, hogy csak szenvedek...

Nem szenvedek! 

Vége. 

Remélem, Te jól vagy. 😊

Olívia

 Olívia mindig arról volt híres, hogy szerette a rendet és mindenki mást, saját magán kívül. Mindig mosolygott, volt mindenkihez néhány kedves szava, gesztusa. 

A szeme zöld volt, a haja gesztenyebarna, a testalkata formás. Amolyan gusztusos. Tudom, most sokan felszisszenek, de ha látnátok, higgyétek el, ti sem találnátok rá más szinonímát. A 42 életévével középkorúnak számított, de soha senki nem mondta volna meg róla, hogy mennyi is a valódi kora. Szeretett szoknyában járni, a hangja csilingelt és az egész lénye olyan volt, mintha egy jótündér lenne. Mert valójában Olívia az is volt. De nagyon sok idő kellett hozzá, míg ezt ő maga is elismerte. Semmiféle hátsó szándék nem vezérelte soha, pusztán a jó szíve. Nem "bírta", ha egy koldulót lát az üzlet előtt, mindig vett valami pékárut, vizet, ha pénzt nem is tudott adni. Sajnálta a kóbor állatokat, a döglött madarat, az agyontaposott gilisztát, az aszályos években a szomjazó fákat, a síró gyerekeket. Mindegy, hogy hiszti miatt történt, vagy valódi szomorúság volt mögötte. 

Olíviára sokan mondták, hogy nem erre a világra való, de ő csak mosolygott ezen és próbálta legyűrni a mindennapokat. Senki nem mondta volna meg róla, hogy mit él át, miken ment keresztül hosszú éveken át és, ha mégis tudták volna, sejtelmük sem lett volna, hogy honnan van benne annyi erő, hogy a történtek súlya nem roppantja össze és van ereje másokat buzdítani, segíteni, és mindig mosolyogni?...

Nem volt hétköznapi teremtés, az élete sem volt hétköznapi és a dolgok, amik nap-nap után megtörténtek vele, szintén nem voltak hétköznapiak. Neki természetesen annak tűntek, hiszen ezek megszokott dolgok voltak a számára. Kifejtem bővebben is, nyugalom.

Bátran állíthatjuk, hogy Olívia nem mindennapi nő, s ebben a nem mindennapiságban bőven megférnek a tökéletlenségek és a tökély a csodálatra méltó dolgok és az apróbb hibák.

Olíviának rengeteg munkája van benne, hogy MOST olyan, amilyen, a mindennapi önreflexió, a traumák  tudatos feldolgozása, rengeteg energiát igénybe vett. Persze nem volt mindig ilyen összeszedett. Csapongott, kapkodott, hullámzott, magába roskadt, szárnyalt, üvöltött, bőgött, kacagott és boldog volt, de mindvégig tudta, hogy nem ez az az állapot, amiben/ahogyan ő élni szeretne. Ezért elkezdett dolgozni magán, és a befektetett munka végül megtérült. Egyszer úgy fejezte ki magát, hogy beérett a gyümölcs.

Az ő történetét, kalandozásait olvashatod majd, kedves Olvasó, remélem jó barátok lesztek...

A történet(ek) szereplői kitaláltak, bármiféle egyezésük a valósággal, véletlen.

Lehet, hogy én is kitalált vagyok???

2024. Ugye milyen durva???

 Kedves Ryan!

Kb. ugyanott toporgok, mint szűk egy éve csak mondjuk pepitában.

Kézzel kellene levelet írnom, de:

- akkor az elképzelhető, hogy nem marad meg az utókor számára

- nem tudom kummantani, hogy dolgozom. 

Pedig szeretek kézzel írni.

Képzeld!

Volt egy idegösszeomlásom tegnap előtt. Csak sírtam és sírtam, mert kiakaszt az életem és hogy más mennyire nem becsüli meg azt, amije van. Folyton megy a panaszkodás, - én tudom, hogy mindenkinek a maga a baja a legnagyobb-, de biztos, hogy egy olyan nyomorultnak kell pofázni mindig, mint én?

Aki bizony hóvégén van, hogy sakkozik mit adjon a gyerekeknek? Vagy állandóan kölcsönkér? Vagy más levetett ruháiban jár? Vagy fűtetlen szobában telelt át a lánya, mert a főbérlő nem csinál semmit, neki pedig nincs pénze szakembert hívni, hogy megjavítsa a konvektort. Soroljam? Nem sorolom, elég.

Szóval. Amire koncentrálok:

- a gyerekeim

- saját magam

Ennyi.

Kipihenem magam hétvégén és odafigyelek a kajára, és az edzésekre. Évi segít. Minden tiszta, mindent értek. Csak nem jutok el a megvalósításig. Pedig csak egy hét kell, max. kettő és úgy válik majd a mozgás és az egészséges életmód a rutinommá, mint az, hogy most mindennap csokit eszek.

Nem lesz gond. Évi érzi, hogy menni fog, én tudom. Csak le kell csendesednem és meg kell mozdulnom.

Vasárnap 43 éves leszek. Mennyi időt elpazaroltam?! És még mindig nem nézek ki sehogy, nem tudok kényelmesen 3 infarktus és 2 légszomj nélkül lefutni 10 km-t, nem jönnek rám azok a ruhák amik engem várnak és nem tudom felhúzni magam, sem végig menni a majomlétrán.

Erős leszek, kirobbanó, gyors és feszes. Büszke lesz rám a fiam és példa leszek a lányaimnak. Még lehetek jó anya. Még lehetek olyan Emőke, aki mindig is lenni szerettem volna.