Amikor meghallod a hangját a zsivajban.
Amikor belenézel a szemébe és elveszel benne.
Vagy amikor csak keresed a tekintetét, aztán zavarba jössz, ha rád néz.
Amikor elmélázol, hogy milyen is lehetne vele, hogy viselkedne veled, hová helyezne a (még nem létező) kapcsolatotokban, és hogyan működne? Működhetne-e?
Annyira szeretnéd már, hogy valaki legyen, hogy még csak nem is hasonlít arra a típusra, aki a zsánered. (De az az észveszejtően szép szeme!) Van egyáltalán zsánered?
Évek óta magányos vagy, és boldogtalan, és gyűlölöd magad, és mindent, ami te vagy, nem látod a tükörben a szépet, a zöld szemet, a kedves mosolyt, a szeretni való lelket. Magadat látod, de nem jól.
Szeresd meg magad! Maris legnagyszerűbb tanácsa, mióta felnőttünk. Csak szeresd meg magad...
Semmi más nem kell, csak az, hogy szeresd meg magad. Elégedetten nézz a tükörbe, és érezd jól magad, legyél boldog és magabiztos. Sugározzon rólad az elfogadás.
És akkor majd megtörténik, amire vársz.
Őt pedig engedd el. Fiatal. (Biztosan nem rád vágyik, három gyerekkel.) Jófej, igen... Aranyos és vicces. És az a gyönyörű barna szeme, tudjuk. De csak engedd... ne görcsölj rá.
Csak legyél, lazán, szeretve önmagad. Aztán az Univerzum úgyis mindent elrendez.
Neked.
