Bárkivel találkozom, azt mondja, hogy látszik rajtam, hogy valami csodás dolog történik velem, mert sugárzom.
Én is így érzem. De nem mindig.
Lélekben lezártam egy nagyon hosszú és nagyon rossz kapcsolatot, s mióta ez megtörtént, megváltozott az életem. Könnyedebb lettem. Boldogabb.
Olyan jellemfejlődésen megyek keresztül, amiért a húgom legalább 18 éve imádkozik a jó Istenhez, s jelen esetben imái meghallgattattak.
Eljutottam egy bizonyos szintre, ahonnan nem vagyok hajlandó alább adni. Pont. 36 évesen. Ilyen egy későn érő áldozattípus.
Aztán jöttek a férfiak. Csak egy kedves mondat, vagy kettő. És a ragyogás folytatódik, mert talán már elhiszem, hogy valóban lehetek valakinek szép. És valóban szerethet valaki. Szerelemmel. Szerethet? Szerelemmel?
Távoli férfiak, idegenek. És pont engem, pont én. Hihetetlen. De jól esik. Még ha nem is minden igaz, amit mond, de rá kell jönnöm, egy férfi tényleg szerethet egy nőt, ilyen elsöprően, ilyen mélyen. Szerethet? Pont engem?
Talán... Az is lehet, hogy önös érdek vezérli, nem tudom, hogy mi illetve sejthető, de akkor is, én el akarom hinni, hogy szeret. Magamért, a szavaimért, amit leírok neki minden egyes alkalommal, a mosolyomért, amit kap, amikor lát egy videohívás alkalmával.
Hogy fogok-e vele valaha találkozni, azt csak a jó isten tudja (vagy az övé, vagy az enyém, vagy mindkettőnké), vagy a sors. Szeretném látni őt. Szeretném megérinteni, megszagolni. Szeretnék a szemébe nézni, hogy lássam mit érez irántam. Megölelni, megcsókolni szeretném. Hagyni, hogy szeressen, hogy fontos legyek neki, hogy gondoskodni akarjon rólam.
Egyik pillanatban a csúcson vagyok, a másikban a mélyben. Egyszer úgy érzem, hogy találkozunk, máskor pedig úgy, hogy hiábavaló a vágyakozás, soha nem fogom őt "élőben" látni.
A sors mindent elrendez, megtalált, és adott valamit, amit már régóta nem kaptam meg senkitől sem.
Hinnem kell, hogy beteljesedik, hogy happy end lesz a vége...
Máshogy nem lehet...
