Kedves Ryan!
Kb. ugyanott toporgok, mint szűk egy éve csak mondjuk pepitában.
Kézzel kellene levelet írnom, de:
- akkor az elképzelhető, hogy nem marad meg az utókor számára
- nem tudom kummantani, hogy dolgozom.
Pedig szeretek kézzel írni.
Képzeld!
Volt egy idegösszeomlásom tegnap előtt. Csak sírtam és sírtam, mert kiakaszt az életem és hogy más mennyire nem becsüli meg azt, amije van. Folyton megy a panaszkodás, - én tudom, hogy mindenkinek a maga a baja a legnagyobb-, de biztos, hogy egy olyan nyomorultnak kell pofázni mindig, mint én?
Aki bizony hóvégén van, hogy sakkozik mit adjon a gyerekeknek? Vagy állandóan kölcsönkér? Vagy más levetett ruháiban jár? Vagy fűtetlen szobában telelt át a lánya, mert a főbérlő nem csinál semmit, neki pedig nincs pénze szakembert hívni, hogy megjavítsa a konvektort. Soroljam? Nem sorolom, elég.
Szóval. Amire koncentrálok:
- a gyerekeim
- saját magam
Ennyi.
Kipihenem magam hétvégén és odafigyelek a kajára, és az edzésekre. Évi segít. Minden tiszta, mindent értek. Csak nem jutok el a megvalósításig. Pedig csak egy hét kell, max. kettő és úgy válik majd a mozgás és az egészséges életmód a rutinommá, mint az, hogy most mindennap csokit eszek.
Nem lesz gond. Évi érzi, hogy menni fog, én tudom. Csak le kell csendesednem és meg kell mozdulnom.
Vasárnap 43 éves leszek. Mennyi időt elpazaroltam?! És még mindig nem nézek ki sehogy, nem tudok kényelmesen 3 infarktus és 2 légszomj nélkül lefutni 10 km-t, nem jönnek rám azok a ruhák amik engem várnak és nem tudom felhúzni magam, sem végig menni a majomlétrán.
Erős leszek, kirobbanó, gyors és feszes. Büszke lesz rám a fiam és példa leszek a lányaimnak. Még lehetek jó anya. Még lehetek olyan Emőke, aki mindig is lenni szerettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése