Sorry...

 Kedves Ryan!

Nem írtam szombaton, sem vasárnap.

Nem volt időm. És amúgy is egy nulla vagyok. Megint.

Reggel nem mentem el futni, mert be kellett jönnöm hatra, hogy legyen szállítólevél és tea. Este nem megyek edzésre, mert hármaskámat viszem orvoshoz és szeretnék ma már végre összepakolni a lakásban, hogy ne olyan érzésem legyen minden egyes hazatértemkor, hogy egy cigányputriba érkeztem.

A rosszabbik fajtájú putriba.

Úgy tervezem, hogy ma kitakarítom a lakást, és az elmémet, mert megint csak egy helyben topogok és nem jutok se előre, se hátra, nincs jó hatással rám ez a tehetetlenség. Nem vagyok ilyen tehetetlen.

Nem akarok túlélő lenni, élvezni akarom a napjaimat és nem ajvíkolni, meg nyavajogni, hogy milyen szar nekem. Nem szar. Egészségesek a gyerekek. Én is egészséges vagyok, van fedél a fejünk felett, van munkám, van pénzem, étel az asztalon, tiszta ruha.

Vannak barátaim, és sokan szeretnek.

Nem engedhetem meg magamnak a nyekergést és a sajnálkozást, amikor semmi sajnálatra méltó nincs az életemben és azt, hogy milyen az életem kizárólag magamnak köszönhetem.

Összeszedem magam.

Kevesebbet fogok enni. (Nem engedhetek meg magamnak diétát, táplálkozási szakértőt, így azzal kell beérnem, ami van. Saját magam, a józan paraszti eszem és az innen-onnan felcsipegetett információ morzsák.)

Futni fogok rendszeresen és heti 2x (minimum) elmegyek Betti óráira.

120/70 lesz a vérnyomásom, egészséges a szívem és a tüdőm, erősek az ízületeim és izmaim és boldog a lelkem.

Több ilyen fogadkozást nem írok le, tele van vele a padlás.

Drukkolj kérlek Ryan, hogy ebben az életben újra elérjem amit szeretnék.