Nem vagyok egyedül, de magányos vagyok. Szeretném, ha szeretne valaki, ha fontos lennék, ha számítanék, ha kellenék. Ha átölelne, megcsókolna, megsimogatna.
De nincs senki, aki ezek közül bármelyiket is megtegye, így magányos vagyok. Nagyon.
De nem vagyok egyedül.
Az én hibám is. Az én döntésem. Ülök a nagy szarhalom közepén, és várom, hogy legyen erőm odébb állni, elköszönni, vissza sem nézni.
Csak menni, lazán, az elengedés könnyed súlya alatt, lépkedni ki, ebből a mocsokból.
Én húztam ilyen sokáig, és még mindig húzom. De tudom, hogy már nem sokáig. Szépen lassan elszáll belőlem minden, ami ő valaha volt és már nem hat rám, már nem bánt, már nem érdekel. Már nem szeretném tudni, hogy miért? Hogy az miért jobb és én miért nem? Már nem szeretném tudni, hogy miért hazudik, amikor én tudom, hogy az egész igaz, és ordítanám a pofájába, de tagad, mindent tagad, de nem érdekel már, hogy miért?...
Nem vagyok türelmetlen, várakozom.
Minden eleve elrendeltetett, ahogy lennie kell, úgy lesz, ha nem jobban és tudom, hogy egyszer majd már nem leszek magányos és valaki szeretni fog, fontos leszek neki, számítani fogok és kelleni. Átölel majd, megcsókol, és simogat.
Ott van valahol, és talán pont rám vár, rólam álmodozik és engem hív.
Hogy boldoggá tegyen.
Fotó: abduzeedo.com/Pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése