Kedves Ryan Gosling!
Csuda muris lenne, ha egyszer valahogy rábukkannál erre nem is tudom minek nevezzem-re?!
Három évente írok két bejegyzést, blognak aligha csúfolnám... :-)
Az meg nem valami hejde. Írnám, hogy na majd most, de annyiszor írtam már, és sosem történt semmi, hogy végre beláttam, nem kell itt segget csinálni a számból, meg ígérgetni, és fogadkozni (ez olyan ráczos sokás), majd lesz, ahogy lesz, mindenesetre szeretnék gyakrabban megjelenni itt.
Annyira hiányzik a magamból kiírás, a naplózás, vagy csak hogy leírjak egy szösszenetet, egy sztorit, egy jegyzetet, amit éppen behaluzok hajnalban a 8-as buszon. Úgy érzem, hogy szétfeszít, ez a sok minden itt bent, ki kell engednem, mert felrobbanok. Ki kell írnom már végre, csak olyan borzadály, hogy nincs idő, semmire nincs idő, mintha kevesebb lenne a 24 legalább 4-5 órával, minden rohan, pörög körülöttem, nem tudom felvenni a ritmust csak állok és kapkodom a fejem, és érzem, hogy mozdulnom kellene, de nem tudok, mert nehéz vagyok, és összenyom a súly a gyerekek, a munka, az agybajom, az élet.
Nem panaszkodom, küzdök, mint malac a jégen, és általában nem is gond, csak vannak pillanatok, amikor elfogyok.
Hiányzik a futás, az edzés, Ágnes, az olvasás (na, jó ebbe most belehúztam), és közben olyan fáradt vagyok, mintha egy kőtermelésen dolgoznék napi 12 órát.
42 éves vagyok. Igen. Néhány bejegyzéssel odébb még csak 35 voltam. Nem lacafacázhatok, bele kell húznom, élnem kell!
Fejben annyira jó vagyok, össze vagyok rakva, és minden fasza. Hogyan tudnám véghez vinni? Hogy ne adjam fel közben, hogy ne álljak és torpanjak meg, aztán forduljak vissza?
Holnap is írok, drága Ryan, addig is remélem, hogy jól vagy és drukkolsz, hogy Rácz Emőke elérje a végleges formáját.
Nagy boldogság lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése